Jó estét, gyerekek! Gondolom voltatok már ágyban. A mai estén egy igaz történetet mondok el egy emberrõl, aki született, mint mi, élt, mint mi, dolgozott, mint mifelénk sokan. Egyszer volt hol, másszor nem volt hol - fiúk ezt ismerik -, volt egyszer egy átlagos magyar gyerek, Kovács Rezsõnek hívták. Szülei imádták a csemetét, hisz saját képmásukat hordozta. Szeme az anyjáé, orra az apjáé, füle a gázszerelõé, feje pedig már életében a SemmelweisOrvostudományi Egyetem plasztikai bemutatótermének tulajdona volt. Meséld csak el, mi volt ma a legújabb! Most persze nem beszélsz, mi? Majd akkor én. Elásta a Pisti szemüvegét a homokozóban. És ha nem tûnik fel a szemüveges patkány a konyhánkban? Hm? De ez még semmi. Olyan hisztit csinált a csendes pihenõnél, hogy szörnyû. Addig nem volt hajlandó elaludni, amíg meg nem harapdálhatta a Dóri óvónéni cicijét. Nem elég az apja, most már õ is kezdi...
Ebédnél panaszkönyvet követelt és kijelentette, hogy amíg az élelmezési felelõs a helyszínre nem érkezik, nem eszik egy falatot sem. Le is takarta az egész szelet húst a kanalával, rögtön. Így volt Rezsõ, vagy nem így vo... Mit csinálsz, Rezsõ, te jó ég, most már nyeld le, ami a szádban van, de több kislapát nincs. Az elõbb meg félrehívta az Irénkét azzal az ürüggyel, hogy megmutatja neki a csodalámpáját. Csak meg kell dörzsölni, máris csodákat mûvel. Nézd fiam, én alapjában véve türelmes vagyok, de ami sok, az sok. Öt másodperced van, hogy levágd a Norbit a csillárról! Na jó, nem tartom fe tovább kedves anyuka, szóval tessék egy kicsit szigorúbban fogni a csemetét. Mert alapjában véve õ a legértelmesebb gyerek az egész oviban. A többieknek háromszor is el kell mondani valamit, õ már elsõre nem érti. Na, megyek kiosztom ezt a kis maradék levest. A viszontlátásra, szervusz Rezsõke! Úristen, egy pillanat; majd tessék figyelni a gyerek székletét, mert nem találom a merõkanalat...