Az alkonyba metszõ hátszõrszál hasogató üvöltés újra felharsant, ezúttal még közelebbrõl, mint legutóbb. A menekülõ gyermek nyakába szedte a lábát, majd miután rájött, hogy ez a póz akadályozza a futásban, újra kiegyengette alsó végtagjait, és továbbiramodott az elhagyatott épületek között. Irama annyira erõs volt, hogy szájából kilógó nyelve szinte a fülét nyaldosta, bõséges csapadékmennyiséggel telítve hallószervét. De nem törõdhetett vízesésként funkcionáló hallójárataival, tovább kellett futnia. A tét nem volt kicsi. Egy farkasember üldözte. Újabb vonyításokat nem hallva agyában már kezdett az a képzet felmerülni, hogy sikerült leráznia üldözõjét, amikor az egy hirtelen H-kanyarral bevágódott mögé. Az üldözött tudta, hogy itt csak csel segíthet.
Megfordult és farkasszemet nézett. Rögtön kettõt is.
A farkasember megzavarodott. Az íratlan szabályok alapján õ csak hátulról támadhatott, így nem tudta, mitévõ legyen. Jobb megoldást nem találva nagy ívben újra potenciális prédája mögé került.
Üldözõje idõveszteségét kihasználva a menekülõ váratlanul leült a földre, táskájából elõszedett két szõrös varázslábbelit, majd felvette a nyúlcipõit.
Hiba volt. A cipõk - emlékezve a bõr elõzõ gazdájának taktikájára - cikkcakkban kezdték el vezetni a menekülõ lábait. Bal oldalra ejtett jobb lába keresztbe tett bal lábának, mely épp a jobb oldalon szándékozott kikötni. Ha a bal láb nem is, de a nyúlfülekbõl alkotott cipõfûzõ kikötõdött - s a menekülõ egy látványosan félbesikerült tigrisbukfenc után a kemény talajon találta magát. Üldözõje is ott találta õt, s fölényesen találmánya arcába lihegett.
Bizonyítva gyõzelmét újra elbõdült, s fogait vicsorgatta. Sárgás fogain keresztül türemkedõ nyála olyan bõségesen ömlött a pofájából, mintha egy fogorvos már öt órája a szájában matatott volna a bennfelejtett fúrófejet keresve. A földön heverõ áldozat magatehetetlenül tûrte a farkas fejû démon felõl felé áradó illatorgiát, s hallgatta, ahogy az nyálat fröcsögve így szólt hozzá:
- Vesztettél. Te vagy a fogó!