Valamelyik nap a telefonnál találtam rá hároméves fiamra, s amint meglátott, gyorsan letette a kagylót. - Mit csináltál? - kérdeztem tőle. Azt mondta, hogy Kati nagynénjét hívta fel. - Hogy hívhattad Kati nénit? - kérdeztem. - Hiszen nem is tudod a számát. - De igen, tudom. És fel is hívtam - felelte. Hosszan győzködtem, hogy nem hívhatta fel, mivel nem tudja a számát, de ő csak erősködött, hogy igenis beszélt vele. - Jól van - mondtam végül -, ha tényleg beszéltél vele, hadd halljam, mit mondott. Erre a fiam így felelt: - Azt mondta, hogy rossz számot hívtam. Óra közben a tanítványommal a házunk felett köröztünk, így láttam, hogy Andris javában bicajozik. Rádión beszóltam a toronyban az irányítónak, és megkértem:
- János, légy szíves, szólj oda hozzánk, és mondd meg Andrásnak, hogy azonnal hagyja abba a biciklizést, és menjen föl a szobájába!
András vette fel a telefont, és János szóról szóra elismételte neki, amit mondtam. Amikor hazaértem, András az ágya szélén ült, és megilletődött ábrázattal nézett rám.
- Ne haragudj, mama - mondta. - Mégis felültem a bicajra, de Isten meglátott és felküldött a szobámba.
- Belebújsz a pizsibe, megmosod a fogad, és aztán olvasok neked egy, de csak egy mesét. Utána lámpaoltás!
Odabújt hozzám, karját a nyakam köré fonta, és az ő édes kis hangján azt mondta:
- Mami, a vasárnapi iskolában olyan kisfiúkról és kislányokról tanultunk, akiknek nincs anyukájuk meg apukájuk.
Azt hittem, szigorúságom ellenére mégis értékeli, hogy én vagyok neki. Már kezdtem elérzékenyülni, de suttogva hozzátette:
- Talán lehetnél az ő mamájuk.