A nagybátyám barátja pszichológiát tanult valami híres külföldi egyetemen. Volt egy kedvenc története, amit minden adandó alkalommal elmesélt. Még viszonylag tanulmányaik elején történt, hogy egy vendégprofesszor tartotta nekik az elõadást a behaviorizmusról. Amikor a prof elsétált onnan, viselkedésük hirtelen megváltozott. Ásítoztak, nevetgéltek, még galacsinokat is dobáltak. Hamarosan tanáruk el sem mozdult a láda mellõl. A második lépés az volt, hogy valahányszor az ily módon helyhez kötött prof feltette az egyik lábát a ládára, õk a kívánt viselkedés megerõsítéseként feltûnõ figyelemmel követték szavait, amikor viszont levette a lábát, újból rosszalkodni kezdtek. Hamarosan meglett ennek is az eredménye, és tanáruk egyre gyakrabban nyugtatta egyik vagy másik lábát a ládán. Végre egyszer ráállt. Szinte egyszerre tört ki a diákokból a hirtelen érdeklõdés a téma iránt, ami furcsamód alábbhagyott, amikor szegény öreg lelépett. A félév végén a prof már úgy tartotta minden elõadását, hogy amikor belépett a terembe, fogta a nehéz szemetesládát, középre vitte, ráállt és úgy kezdett beszélni.